Fájdalom
2010.06.27.
Egy blog írás mindig az ember gondolatairól, érzéseiről, véleményéről szól. Ezért nem tudom elhallgatni azt a személyes fájdalmamat, mely pénteken ért. Ezen a napon édesanyám 84 éves korában elhunyt. Édesapám már lassan 20 éve halott, így most már mindkét szülőmet elvesztettem. Nagyon furcsa érzések vannak bennem. Egyrészt hatalmas fájdalmat, hiányt, ürességet érzek, másrészt egy megkönnyebbülést is. Miért érzek megkönnyebbülést? Áttételes daganatos betegsége volt édesanyámnak és a daganat egy idegdúcot is nyomott. Ez hatalmas fájdalmat okozott neki. Az utóbbi 1 hónapban uralkodott el rajta a betegség. Az elmúlt hetekben végeztek egy életmentő műtétet rajta, de ez után sem javult az állapota, sőt... Fel sem tudott ülni egyedül. Az orvosok nem is bíztattak. Ilyenkor felmerül az emberben kinek szolgálja az érdekét, ha hosszan elhúzódik a szenvedése a betegnek. Neki ? Akinek állandóan fájdalmai vannak és fekszik az ágyban? Annak aki egész életében mozgékony, szervező, nagy munka bírású személy volt? Neki ez élet? Avagy magunk miatt akarjuk ezt, mert szeretnénk, hogy minél tovább velünk legyen? Csúnya lesz amit leírok most, de ez nekünk is folyamatos problémát okoz. Az ember tudja, hogy kevés van amit még együtt tudunk tölteni ezért szeretne vele minél többet együtt lenni, de az élet ezt nem teszi lehetővé. Nem tehetjük meg, hogy napi 6-7 órát vele legyünk. Ez lelki ismeret furdalást okoz, és állandó idő hiányban szenvedünk. Szaladunk dolgozni, ha egy csöpp időnk van szaladunk be hozzá és este 8 - 9 előtt nem vagyunk otthon. Így is azt érzi az ember, hogy elmaradásai vannak.
Visszatérve az alap gondolatra. Szerintem az az élet, amíg az ember gondolkodni tud, tudja hol van, felismeri család tagjait - sajnos ennek ellenkezőiről is van tapasztalat az ismeretségi körből -, el tudja látni magát az az emberi élet. ÉN csak ebből kérek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki nem ilyen azt egyből temessük el, de azt igen, hogy több a bánat és a probléma mint az öröm. Lezárva a mostani bejegyzésemet annyit fűznék hozzá édesanyám halálához - de nehéz ezt leírni -, hogy nagyon hiányzik, de örülök, hogy nem hatalmas fájdalmakkal, szenvedéssel telt el életének utolsó időszaka. Avagy átfogalmazva, ezt az utolsó mondatot, ez az időszak csupán pár hét volt.
Bocsánat a személyes hangvételért. Ígérem, nem ez lesz az általános a későbbiekben.