„Nyughatatlan természet vagyok” – mondja magáról Szénási Pál Mátyás. Talán éppen ezért találta meg a helyét egy olyan hivatásban, ahol minden indulás egy új történet kezdete.

Pál kifejezetten szereti, hogy minden út tartogat számára valami meglepetést: új találkozásokat, váratlan helyzeteket és apró emberi pillanatokat, amelyek miatt egy tengerpart, egy szurdok vagy egy város egyszer csak személyes emlékké válik. Mert az utazás igazi ereje sokszor nem abban rejlik, amit megnézünk, hanem abban, ahogyan együtt átéljük.

Számára az idegenvezetés nem csupán munka, hanem állandó mozgás, kíváncsiság és emberi kapcsolódás. Dolgozott rendezvényszervezőként, vitt külföldre nemzetközi ifjúsági szervezeteket, újságíróként is kipróbálta magát, jelenleg pedig csoportokat kalauzol Európában, miközben filozófiából írja doktori disszertációját. Ha pedig éppen marad egy kis ideje, blues bandában koncertezik.

– Hogyan kezdődött az idegenvezetői pályád?

A fordulópont a koronavírus-járvány környékén jött el. Korábban egy hivatalban dolgoztam, táblázatokat szerkesztettem, egész nap számítógép előtt ültem. A járvány után azonban egyre erősebben éreztem, hogy valami másra vágyom. Olyan munkára, amelyhez kell az agyam, de nem kell egy helyben ülnöm.

2020 körül elvégeztem az idegenvezetői képzést. Egyszerűen elegem lett abból, hogy bent ülök egy szobában, miközben odakint csicseregnek a madarak. Az utazás szeretete már korábban is bennem volt: gimnázium után Angliában, majd Törökországban tanultam, ezek az élmények nagyon erősen formáltak.

Az idegenvezetésben az is különleges, hogy hatást gyakorol. Egy út végén az utasok megköszönik, hogy jól érezték magukat. Ez azonnali visszajelzés. Hozzájárulni ahhoz, hogy valakinek legyen egy jó hete, egy szép születésnapja vagy házassági évfordulója – ez fantasztikus érzés.

Persze minden út előtt izgulok, kérdések kavarognak a fejemben. Milyen lesz a csoport? Hogyan alakulnak majd a kapcsolatok? Minden indulás egy kicsit zsákbamacska, vagy inkább kindertojás: nem tudni pontosan, mi lesz benne, de éppen ettől izgalmas.

– Emlékszel az első komoly utadra?

Az első komoly utam egy Proko Travel-es szlovén körutazás volt. Nagyon sokat készültem rá. Mindent bejártam előre az interneten, térképeken, képeken, leírásokon keresztül – de élőben ott lenni egészen más.

Ami igazán megmaradt, az nem is egy konkrét látnivaló volt, hanem a csoport hangulata hazafelé. Az utazás szép volt, a tájak lenyűgözőek, de a legfontosabb mégis az volt, ahogy az utasokból a napok során közösség formálódott. Akkor éreztem először igazán: nem ez volt az utolsó utam.

– Van olyan ország, amely különösen közel került hozzád?

Több is. Svájc, Portugália, Horvátország, Románia – mindegyikhez köt valamilyen személyes élmény. De Szlovénia különösen - lassan és észrevétlenül lopta be magát a szívembe. Nem harsány ország, nem akar mindenáron lenyűgözni. Mértéktartó, rendezett, kedves és közvetlen. Az embernek az az érzése, hogy ott valahogy rend van a fejekben. Szlovénia csalóka: nem feltétlenül az első pillanatban nyűgöz le, hanem szép lassan kerül közel hozzánk. Aztán egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy visszavágyik.

– Mi az, amit az utasok reakcióiból tanultál?

Azt, hogy a csend néha erősebb minden magyarázatnál.

A Vintgar-szurdok például tele van turistával, mégis mindig történik ott valami. Ahogy a patak zúg a szurdok mélyén, ahogy a víz ereje végigkíséri az embert, a csoport egyszer csak elcsendesedik. Mindenki figyel. Nem kell sokat beszélni, mert a hely beszél helyettünk.

A szurdok végén ez az élmény elementáris erővel hat. Mindegy, melyik évszakban járunk ott, és az sem számít, hányszor látta már az ember. Valahogy mindig más. Mindig erősen hat.

Ugyanezt érzem Európa legnyugatibb pontján, a Saint Vincent-foknál is. Ott állni a parton, szemben az óceánnal, egészen különös élmény. Mintha tényleg a világ végén állna az ember. Ott a vége, nincs tovább – csak a víz, a szél és a horizont.

– Volt olyan utazói történet, amely különösen megmaradt benned?

Volt egy svájci csoportom, akikkel nagyon őszintén és nyíltan tudtunk beszélgetni. Sokat beszéltünk arról, hogy egy út során mennyire fontosak azok a kapcsolatok, amelyek kialakulnak. Hogy mit tudunk adni egymásnak, akár néhány nap alatt is.

Hazafelé már nem volt nagy beszélgetés. Csend volt a buszon, de mindenki arcán ott volt a mosoly. Érezni lehetett, hogy nemcsak hófödte hegycsúcsokat visznek haza, hanem valami mást is. Egy csoportélményt. Egy hangulatot. Egyfajta emberi közelséget.

Sokukkal azóta is találkoztam. Kaptam öleléseket, kézfogásokat, visszajelzéseket. Ezek azok a pillanatok, amelyek miatt az ember érzi, hogy ennek a munkának valódi súlya van.

– Mitől lesz szerinted egy utazás igazán emlékezetes?

Ha kivonnánk az embert a képletből, maradna a szép táj. De az önmagában kevés.

Az élményeink nagy része emberi tényezőkhöz kötődik. Egy tengerpart attól válik igazán élővé, hogy ott labdázik egy gyerek. Egy szűk sikátor attól lesz izgalmas, hogy két idős asszony az ablakból beszélget egymással. Egy város attól kap lelket, hogy látjuk, hogyan készülnek az emberek egy esküvőre, hogyan ülnek ki az utcára, hogyan élnek benne.

Idegenvezetőként nemcsak az a feladatunk, hogy elmondjuk, mit látunk. Az is fontos, hogy figyeljük, milyen hangulat alakul ki a csoportban. Hogy mikor kell beszélni, és mikor kell csendben maradni. Mikor kell történetet mondani, és mikor kell hagyni, hogy a hely hasson.

– Volt olyan helyzet, amely nehéz volt, de végül tanított valamire?

Persze. Az ember hibázik is útközben. Volt olyan, hogy rossz irányba kalauzoltam a csoportot. Elkalandoztam, eltévedtem. Nehezen bocsátom meg magamnak az ilyesmit, ezért a vacsoránál is többször elnézést kértem.

Akkor az egyik utas azt mondta: „Nem kell ennyiszer bocsánatot kérni. Elég egyszer is. Aki nem bocsát meg, annak úgyis mindegy.”

Ez nagyon megmaradt bennem. Az idegenvezetés folyamatos figyelem, felelősség és jelenlét, de közben emberi műfaj is. Nem attól lesz hiteles valaki, hogy soha nem hibázik, hanem attól, hogy vállalja, javítja, és megy tovább.

– Melyik világ áll hozzád a legközelebb?

Nekem kelet felé lejt a pálya. Törökországban tanultam egy ideig, ezért az a világ nagyon közel áll hozzám. Szeretem a Balkánt is: azt, ami kicsit karcosabb, füstösebb, porosabb.

Amikor átlépem a határt Szerbia felé, vagy amikor Törökországban járok, furcsa nyugalom lesz úrrá rajtam. Ott sokszor azt érzem, hogy az emberek lazábbak, természetesebbek, jobban merik önmagukat adni. Van bennük egy belülről jövő szolidaritás, egy őszinte nyíltság, amit nagyon szeretek.

– Van saját rituáléd indulás előtt?

Van, és nagyon szentimentális. Hajnali fél négykor, mielőtt elindulok, megpuszilom a gyerekeimet. Enélkül nem tudok útnak indulni.

Ez egyszerre búcsú és kapaszkodó. Mert amikor úton vagyok, száz százalékban ott vagyok. Akkor dolgozom, figyelek, jelen vagyok a csoporttal. Amikor pedig hazatérek, akkor teljesen otthon vagyok. Nem kell osztódnom.

Az idegenvezetés furcsa módon értékelhetőbb magánéletet is adott. Az életem már nem hétfőtől péntekig tartó rend szerint működik, hanem utak ritmusában. Ha elmegyek, dolgozom. Ha hazajövök, a családommal vagyok.

– A zenei háttér hatással van az idegenvezetésre?

Bizonyos értelemben igen. Egy út előtt például észnél kell lennem, hogy ne próbáljak túl sokat a zenekarral, mert ha elmegy a hangom, az idegenvezetőként komoly gond.

De a színpadi jelenlét is sokat tanított. Ez is egyfajta show-műfaj. A színpadon is meg kell nyerni a közönséget, és idegenvezetőként is. Hiába jó valaki előadóként, ha nem kap vissza energiát, az hatással van rá. Ha viszont jó energiák érkeznek a csoporttól, az engem is motivál – és ez a pozitívum visszaszáll rájuk.

– Mit adott neked emberileg az utazás?

Nagyon sokat változtam az idegenvezetés által. Korábban kötöttebb munkahelyeim voltak, most szabadabb vagyok. Az utazások során megtanultam teljes figyelemmel jelen lenni. Amikor úton vagyok, akkor az úttal foglalkozom. Amikor hazatérek, akkor igazán otthon vagyok.

Az utazás megtanított figyelni az emberekre. Arra, hogy egy csoportban milyen gyorsan kialakulhat bizalom, hogyan tudnak idegenek néhány nap alatt közösséggé válni, és mennyi mindent vihetünk haza egymásból.

Mert végül nemcsak a tájak maradnak meg. Nemcsak a hegycsúcsok, a tengerpartok, a szurdokok, a városok. Hanem az is, ahogy valaki elmosolyodik a buszon hazafelé. Ahogy egy utas kezet fog, vagy megölel az út végén. Ahogy egy csoport néhány napra valódi közösséggé válik.

Talán ezért indulunk útnak újra és újra. Mert a világ tele van szép helyekkel, de az élmény akkor válik igazán a miénkké, amikor személyesen ott állunk benne. Amikor érezzük a szelet, halljuk a víz zúgását, látjuk egymás arcán a csendes örömöt.