Földrajzilag, égtájilag mindenképpen. Most nem az Indiától Japánig terjedő, Kínát is magában foglaló térségről és főleg nem az Iránig, Afganisztánig tartó közel- és közép-keleti térségről beszélek, hanem a volt Szovjetunió önállóvá vált, Kaukázuson túli és közép-ázsiai térségéről, nevezetesen Azerbajdzsánról, Grúziáról (Georgiáról), Örményországról és Üzbegisztánról.

Ezek az országok megrekedtek a két világ határán. A volt Szovjetunió jogán tagjai az EBESZ-nek, tehát van közük a politikai Európához. Ugyanakkor akár pozitívan, akár negatívan máig meghatározza sorsukat, gondolkodásukat az orosz közelség, az orosz befolyás. Ezen túl megjelent a regionális középhatalom, a török, és hozzá is viszonyulniuk kell. Kína, Korea, de a Nyugat, általában az EU, kiemelten Franciaország, az Egyesült Királyság és Németország is ott van a térségben, hol gazdasági, hol politikai érdekekkel, hol mindkettővel. 

A legerősebb mégis a szovjet örökség. Nagyon sok minden, főleg az államigazgatás, az adminisztráció területén ma is magán hordozza az egészen a cári bürokráciáig, birodalomirányítási gyakorlatig visszavezethető módszereket, jegyeket. Szoktam mondani: a korlátlan lehetetlenségek országaiba utazunk, ahol néha meglepően könnyű valamit elintézni, néha meg egyszerűen áttörhetetlen falakba ütközünk. Mivel sok évtizede ismerem ezeket az országokat (korábban csak szovjetköztársaságokat) és most már harmadik éve viszem oda a Proko csoportjait, tudom, hogy miről beszélek. Lehet százszor is igazunk, de a követelésekkel nem érünk semmit. Lehet szinte megalapozatlan a kérésünk, és boldogan teljesítik. De hogy mikor melyik eshetőség jön be, az nem rajtunk múlik. 

Legyen egyértelmű: ezek az országok nagyon szeretik a külföldi turistákat, néhol ez hivatalos állami program szintjére emelkedett, felismerték az idegenforgalom gazdasági jelentőségét. Van, ahol a magyarokat központilag, az állami politika szintjén "imádják" (mert olyan a két ország viszonya), és van, ahol elfogadnak bennünket, de a lelkükben tele vannak kérdésekkel. 

Az egymáshoz való viszonyuk még bonyolultabb. Tudhatjuk mi is itt Európa közepén, hogy a történelem egy nemzetkategóriájú tudomány. Másképpen tekint  ugyanarra a földdarabra az egyik nép, és másképpen magyarázza az ott történteket, mint a másik. Mi nem igazságot osztani megyünk oda. Mi megismerni, a szépet, az értéket befogadni, ámulni, a kultúrát feltárni megyünk! Igen, itt tényleg hangsúllyal mondhatjuk, hogy mert "ott állni egészen más". 

Hittel mondom, nagyon kevés olyan látnivalókban és ismeretekben gazdag út van bármely iroda kínálatában, mint éppen ezek. De ezt valóban meg kell tapasztalni. A szállások meglepően jók. A konyha minden egyes országban kiemelkedő élmény. A buszok elérik a jó átlagos szintet. A helyi idegenvezetők többnyire válogatottan felkészültek. Ezek minden szempontból a Proko "élvezd ki minden cseppjét" útjai. 

És mégis! Előfordulhat, hogy amiről azt mondják, hogy egy óra múlva, az két óra múlva lesz. Hogy változik a sorrend. Hogy nem ott állunk meg, ahol logikusnak tűnne (mert más logika is érvényesülhet). Hogy az egyszer kihagyott vásárlási kínálat nem tér vissza. Hogy a már megvásárolt szuvenír helyébe jobbat is találhatunk később, máshol. Hogy ott is fizetnünk kell a vécéért, ahol ingyen mosdót vártunk. Hogy nem mindig azzal kerülünk egy terepjáróba, akivel szerettünk volna. Hogy nem amellett ülünk a vacsoránál, aki mellett akartunk. 

Ezek olyan utak, ahol tényleg számoljuk a perceket. Hatalmas távolságokat kell megtennünk, hogy minden beleférjen a programba. Nem lehetetlen, de igenis nagyon fegyelmezett utasok tudják csak teljesíteni a a teljes kínálatot. Még nem volt olyan utam, ahol ne tudtam volna felkínálni 2-3-4 programon kívüli, igazán élményt adó (a nemzetközi turisztikai körforgásban amúgy nem szereplő) helyi meglepetést. Hogy mi teljesül, és mi nem, az mindig a csoporton múlik. Mert a programban szereplő dolgok megvalósítása kötelező, de hogy egy csoport mit kap ezen felül, az már az utasokon múlik.

És itt jön be (jaj, de gyűlölöm a szót) a kötelező borravaló. Igen, ezzel, vagy ennek ígéretével lehet a helyi buszvezetőt és idegenvezetőt meggyőzni arról, hogy amit ugyan nem ígértünk az úttal kapcsolatban, de annak értékét nagyon is megemeli, azt valóban csináljuk is meg. Ilyen a helyi kultúra, nem a mi irodánkon múlik, hogy mit várnak el, tessék elfogadni, hogy ha ki akarjuk hozni a maximumot, akkor az a pár euró naponta, ami gazdagítja az élményeinket. Ez nem kidobott pénz. 

Végül csak annyit mondanék: aki "keletre utazik", az kalandot vállal. Rosszul ingyen és otthon is érezheti magát valaki, ahhoz nem kell jelentős pénzeket kifizetni. Ha valaki eljön ezekre az egyébként ár- és érték arányban kifejezetten kedvező utakra, az legyen nyitott. Legyen békében magával. Legyen befogadó. Minden jó meglepetést fogadjon el ajándékként, minden nem várt fordulatot, fejleményt fogadjon el kalandként, tanulságként, helyi jellegzetességként. És akkor biztosan elégedett lesz. Mert ez a majdnem Kelet, amelyhez igazán sok közünk van amúgy, olyan csodákat kínál, amelyekre gondolni sem tudunk, amíg nem állunk magunk is ott. 

M. Lengyel László írása