– Mi hajt téged, hogy évről évre májustól októberig folyamatosan úton legyél?

Az évek során több száz törzsutasommal alakult ki olyan kapcsolat, amely miatt magától értetődő, hogy minden évben újra együtt kelünk útra. A szakmában ritka, hogy valakiktől ennyire várják és kérik az új útvonalakat – ez egyszerre megtiszteltetés és felelősség. Jó érzés tudni, hogy kíváncsiak az általam felfedezett tájakra, és velem szeretnék megélni mindezt.

– Miért fontos számodra, hogy személyesen is ott legyél az új utakon?

Én álmodom meg az útvonalakat, ezért szeretem végigkísérni azokat a pillanatokat is, amikor valóban életre kelnek. Kíváncsi vagyok arra is, hogyan érzik magukat az új program során azok, akik sokadszorra utaznak velem - hiszen tulajdonképpen ők hívják életre ezeket az utakat. A törzsutasaim gyakran mondják: egy társasút olyan, mint egy tiszteletteljes baráti társaság. Hasonló értékrendű emberek találkoznak, akik figyelnek egymásra. Túrázás közben nincs szükség arra, hogy végig beszélgessünk, mindenki haladhat a saját gondolataival. De közben ott van a másik jelenléte, ami biztonságot ad.

– Mennyire változtak az utazók elvárásai az évek során?

Manapság magasak az elvárások, és ez így van rendjén. Egyre melegebb van, az emberek nehezebben viselik a zsúfoltságot. Felértékelődtek a természetközeli helyszínek, a tiszta levegő, a tágas terek. A körútjainkat mi is átalakítottuk: a kulturális látnivalók mellé egyre több természetjárást illesztünk. Így nyitottunk olyan természetközeli úti célok felé is, mint a Yellowstone Nemzeti Park, az Azori-szigetek, és ezért különösen népszerűek az alpesi programok is.

– A kényelem mennyire fontos szempont?

Nagyon. A magyar utazóközönség is kényelmesebb lett, a szó legjobb értelmében. Ma már nem az a cél, hogy minél több programot sűrítsünk egy napba, hanem hogy valódi, megélhető élményeket kapjunk. Legyen idő lelassulni, körülnézni. Befogadni mindazt, amiért útnak indultunk.

– Mit ad a közösség ereje egy utazáson?

Sokszor bátorságot. Városban egyedül is jó sétálni, de a természetben sokan nem szívesen indulnak el magányosan. A csoport viszi magával az embert. Olyan dolgokat is megteszünk együtt, amelyektől egyedül talán tartanánk. Fokozatosan lépjük át a saját határainkat – legyen szó egy magaslati túráról, egy függőhídról, hajózásról egy szeles fjordvidéken vagy egy katedrális magas tornyának meghódításáról a lélegzetelállító kilátásért. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy svájci utamon egy házaspár eleinte bizonytalan volt, elinduljon-e a hegytetőre. Gyermekeik otthon megígértették velük, hogy nem mennek fel, ha félnek. Aztán egy darabig csak mentek a többiekkel. Majd még egy kicsit. Végül felértek 3800 méterre. Fent, meghatottan hívták fel a gyerekeiket: „Feljutottunk!” Az ilyen pillanatok mutatják meg igazán, mire képes az ember, ha nincs egyedül.

– Szokták mondani, hogy az utazás tanít is. Téged mire tanított?

Arra, hogy örüljünk az apró dolgoknak. Azoknak a pillanatoknak, amelyeket otthon talán észre sem vennénk: a reggeli fenyőillatnak, a hegyek mögött lenyugvó napnak, vagy annak a csendnek, amelyben végre meghalljuk a gondolatainkat. Saját szememmel láttam már, ahogy egy nyíló havasi gyopár láttán felnőtt emberek is szívesen hasalnak a fűben, mosolyogva. Otthon talán elsietnénk mellette, de ott, abban a pillanatban, fontossá válik. Az utazás lelassít, és segít újra rácsodálkozni a világra.

– Mitől lesz „más”, amikor tényleg, személyesen ott állunk?

Attól, hogy nem egy kép vagy videó közvetíti az élményt, hanem maga a valóság. A tenger illata, a hegyek csendje, a fények változása. És attól is, hogy mindezt együtt éljük át. Amikor egy csúcsra érve egyszerre elcsendesedik a csoport, és mindenki csak néz a távolba – abban a pillanatban érezni igazán: ott állni egészen más. Talán ezért indulunk útnak újra és újra. Nem csupán a tájak miatt, hanem azért az érzésért, hogy együtt bátrabbak vagyunk – és néha többre vagyunk képesek, mint amit magunkról gondoltuk volna.