Hogy kezdődött az idegenvezetői karriered?

Egy időben Örményországban voltam önkéntes, ahová a Proko Travel intézte a repülőjegyeimet. Szerintem már akkor megtetszett Prónay Gyulának (a Proko Travel szakmai igazgatójának) az Örményországba utazás gondolata – akkoriban Magyarországról kevesen jutottak el oda. Ez volt az egyik momentum, ami összekapcsolt a Prokóval. A másik pedig, hogy 2010-ben éppen Moszkvában volt Gyula egy utazási kiállításon, amikor a moszkvai idegenvezető- tolmács lebetegedett, és nem tudta megtartani a városnézést. Én akkoriban cserediák voltam ott, és úgy adódott, hogy nekem kellett körbevinnem őt a városban. A végén azt mondta: „Hú, hát ez nagyon jó kis moszkvai körbevezetés volt!” Egy évvel később megkérdezte, nem akarom-e elvinni a Proko új örményországi útját. Akkor kezdtem épp egy multinál dolgozni, így nem vállaltam.

Később, 2017-ben ismét megkeresett – akkor már befejeztem az egyik projektemet, volt egy kis szabadidőm, és igent mondtam. Gyula rögtön hozzátette: „Akkor vidd el még kérlek a két Oroszországot is!” Így csöppentem bele. Örményországgal, a Kaukázussal, valamint a két Baltikum és Szentpétervár úttal kezdődött a pályafutásom a turizmusban. A következő évben már Lengyelországba és Prágába is elmentem, és így bővült szép lassan a csoportos utak és a desztinációk száma.

Még mindig az orosz nyelvterület a kedvenced, vagy most már mindenevő vagy?

Igazából korábban sem csak az volt a kedvencem, de logikus választásnak tűnt a tanulmányaim miatt, hisz angol–történelem–orosz szakon végeztem, voltam cserediák Észtországban, éltem Oroszországban és önkénteskedtem Örményországban. Ez nagyon meghatározta a kezdeti irányultságomat. Mindemellett az angol nyelv révén az egyetemi éveim alatt, nemzetközi diákszervezeteken keresztül sokfelé jártam Európában és azon túl is. A nővérem évtizedek óta Norvégiában él, így az öreg kontinens mindig is központi szerepet játszott a családom életében. Gyerekkoromban Dél-Európát jártuk: Olaszországot, Spanyolországot. Az idegenvezetői munkám keleten kezdődött, de lassan kiegészült Közép- és Észak-Európával, majd folytatódott további országokkal más kontinenseken.

Mikor jöttek a sorba az egzotikus országok?

Sok egzotikus országban jártam korábban privátban is, majd 2018-tól már lehetőségem nyílt arra, hogy csoportokat is vigyek különleges desztinációkra. Most már évente két-három alkalommal megyek a Laosz–Vietnám–Kambodzsa útvonalra. Nagyon vonzanak ezek az országok: zsongás van mindenütt, rengeteg fiatal, elképesztően sok motoros, fantasztikus gasztronómia. Mindig valami újat lát az ember. Az atmoszféra, a látványosságok fantasztikusak. Még most is minden alkalommal találok valami érdekességet, pedig többször járok ott évente. De ugyanígy szerelem maradt az orosz irány, a posztszovjet térség országai, a Kaukázus és Közép-Ázsia.

Van olyan desztináció, ahol jelenleg nem vezetsz, de nagyon szeretnél?

Most például nagyon várom, hogy Mianmar megnyíljon, oda szívesen ellátogatnék, akár csoporttal is. Etiópia is nagyon érdekel, bár ott most sajnos konfliktusos a helyzet északon.. Számomra is ez az igazi korlát: ha a politikai helyzet miatt egy ország nem látogatható.

Hogyan szoktál készülni az útjaidra?

Minden utamra készülök. Először megnézem a korábbi képeimet. Sokat dokumentálok, van egy külön Facebook-oldalam is erre a célra , „György Péter nyomában” címmel. Kicsit magamnak is csinálom: jó újranézni, merre jártam, mit éltem meg. Szoktam cikkeket olvasni, vagy egy-egy úthoz kapcsolódó regényt, filmet választani. Például A csendes amerikai című filmet (Graham Greene regénye alapján) minden vietnámi út előtt megnézem – ez afféle rituális ráhangolódás számomra.

A különböző emberekből álló csoportokhoz igazítod, ahogyan vezetsz?

Szerintem ezt tudat alatt is így kezeli az ember. Ha például több építész van egy csoportban, akkor jobban kitérek az építészetre. Ha valaki a vallás vagy a történelem iránt érdeklődik, az adott témát hangsúlyosabban domborítom ki, több templom vagy pagoda kerül be a programba. Ha gyerekek is vannak, vidámabb történeteket mesélek. Mindig az adott csoport határozza meg egy kicsit az idegenvezetés irányát.

Mit csinálsz, amikor szabadideje van a csoportnak? Ez mindig érdekli az utasokat.

Mindig azt mondom, hogy a legjobb dolog a világon utasként is a szemlélődés. Ki kell ülni egy kávézóba, élni, mint a helyiek: helyi ételt enni, figyelni a mindennapjaikat. Nekem ez az egyik legfontosabb: a szemlélődés. Van, amikor csak taxiba ülök és körbejárom a várost. Szeretek könyvesboltokba benézni, lapozgatni helyi kiadványokat. Észak-Afrikában mindig keresek 19–20. századi képeslapokat vagy posztereket. Nagyon szeretem a tömegközlekedést is – néha csak felszállok egy villamosra vagy trolira, és teszek egy kört.

Mit gondolsz az új szlogenünkről, az „Ott állni más”-ról? Tudsz vele azonosulni?

Nemcsak én, hanem mindenki. Nem nehéz vele azonosulni, mert ez valóban így van – nagyon találó. Egy szlogent kitalálni amúgy nehéz dió, sokat kell rajta gondolkodni, de ez telitalálat lett. Látszik, mennyire könnyű beleélnie magát az embernek: láttam, hogy az utasok a logós zászlóval is szívesen fotózkodnak, vagy a saját posztjaikban is leírják, hogy „ott állni egészen más”. Szerintem ez megfogalmazza az utazás lényegét: hogy az ember megélje az élményt, ne csak lássa.

Mindemellett számomra nem feltétlenül maga az úti cél a legfontosabb, hanem az, hogy az egész út egy olyan atmoszférát teremtsen, amelyben az emberek egy közösségi, pozitív élményként éljék meg a felfedezést. Ehhez valamennyit hozzá tudok tenni a személyiségemmel, a meséimmel, a történelmi tudásommal, az irodalmi és kulturális adalékaimmal. Fontos, hogy az utasok arra is emlékezzenek, hogyan érezték magukat abban a pillanatban, amikor például Londonban meglátták a Regent Streetet, vagy éjjel elcsípték a hídak felemlekdésének ünnepélyes pillanatát  a Néva felett, vagy amikor szenvedélyesen alkudoztak a piacon Marrákesben. 

Ha ezekhez a pozitív életélményekhez én is hozzá tudok tenni valamennyit,  az egy rendkívül jó érzés.